A Bab Laksournál, a vörös kapunál reggel ráérősen indul a nap. A kanyargós utcákon kis üzletek sorakoznak, a színes kaftánt viselő boltosok még az ajtót támasztják, de már jönnek-mennek a szamaraskordék és taligák, megrakodva lepénykenyérrel, kaktuszgyümölccsel, zöldséggel, szőnyegekkel. Robogók hajtanak el, olykor többen ülnek rajta, bukósisak nélkül, lányok, lobogó fejkendővel, tunikában vagy farmerban, két nagymama csadorban, viszik haza a bevásárlást, fiúk strandpapucsban, apuka, ölében kisgyerek, a nagyfiú mögötte kapaszkodik. Folyton kiált vagy tülköl valaki, a színes forgatagban mégsincs az az érzésem, hogy rohannának valahová. Lefékeznek, megállnak egy-két szóra a barátokkal, ismerősökkel, mosolyognak, beszélgetnek, az élet az utcán zajlik. A fiú az éjjel-nappaliból már ismerősként üdvözöl bennünket, alig egy-két évvel lehet idősebb a fiamnál, a fivérével ketten viszik a boltot, igazából egy lyuk, hátul a raktár, a hűtőláda szolgál pultként. De kenyér, palackozott víz és széles mosoly mindig van nála, a gyerekeket cukorkával kínálja.
Úgy indulunk útnak, mint a mesékben, nem tudjuk, hová érkezünk, de nem is fontos, minden utca a főtérre, a Jeema El Fna-ra vezet. Megcsap a a friss menta illata, a mentaárusok csokorba kötve kínálják, fejkendős háziasszonyok állnak sorba érte. Másnap megfigyeljük, Aisha hogyan készíti a teát, nagy csokor mentát gyömöszöl a kis teáskannába, hozzá teafüvet tesz, és leforrázza. Sok cukorral isszák, de Aisha két nap után észreveszi, nem kérünk cukrot hozzá, és már nem készíti ki az ezüsszínű, csúcsos cukortartót. Viszont reggeli után a kannát beteszi a hűtőbe, és egész napra állni hagyja. A mentateát reggeltől estig isszák, a piactéri árusoktól, akik ezüstösen csillogó kannájukat kinyitható asztalkára készítik maguk elé, az elit kávézók vendégeitől a csuklyás dzsellabát viselő öregekig. Észak-Afrika.htmllegnagyobb piacterén nappal a gyümölcsléárusoké, kígyóbűvölőké és a hennafestő nőké a tér, de ott vannak mellettük a cipőpucolók, a mozgókertészek, taligájukon cserepes növényekkel, a tenyérjósok, kosárfonók, tradicionális, széles, a szivárvány színeiben pompázó kalapot viselő vízárusok, kalapjuk karimáján csengettyűkkel, na meg az élőállatkereskedők. A kaméleont megbámuljuk, itt, Észak-Afrikában már őshonos, a húsz év körüli, napszemüveges fiú kiveszi a ketrecből, és a kezünkbe adja. Az állat először zavarodottan gubbaszt, de hamar barátok leszünk: megtetszik a ruhám kék színe, és egészen a vállamig mászik. A fiú érdeklődik, honnan jöttünk, mennyi időre, hogy érezzük itt magunkat. Mielőtt a gyerekeim elkezdenének tervezgetni, hogyan vihetnénk haza egy egészen kicsi kaméleont a két macska mellé, gyorsan odébállunk. A kígyóbűvölők hullámzó, disszonáns furulyálását messziről hallani. Mesebelien hangzik, de a valóság sokkal prózaibb: a sivatagban, vagy sziklák közt befogott kígyók a dallamból semmit sem hallanak, mindössze azért emelkednek fel, hogy a folyamatos éhezés után táplálékhoz jussanak, vagy az utolsó erejükel támadjanak. De nem sok esélyük van rá, méregfogukat rég kihúzták, és gyakran a szájukat is bevarrják, kis nyílást hagyva a nyelvnek és a folyadéknak. Ilyen körülmények között egy-két hetet sem élnek túl. Nálunk két született állatvédő is van a családban, a lányom meg én, szóval, a kígyóbűvölés kimarad, és ha rajtunk állna, a láncon tartott majmot is szabadon engednénk.
A tér azonban este éled fel igazán, amikor már csökken a forróság. Hullámzik a tömeg, arabok, berberek, szenegáliak, a Szaharából és Maliból érkezettek, árulnak színes csodalámpát, üveggyöngy-karkötőt, világító játékot, lüktet a gwana zenészek dobolása, hosszú, csillogó piros meg kék kaftánt és fezt viselő táncosok pörgetik a sapkájuk bojtját, a tér közepéről füst száll a magasba a szabadtéri tűzhelyekből. Hajnalig tart a dobolás, de vannak, akik más okból töltik az utcán az éjszakát. A nincstelen cigarettaárusok mellett nők ülnek a földön, gyerekekkel, és tízes csomagonként papírzsebkendőt árulnak. Madame, nyújtják kérőn a kezüket, a hidzsáb alól feketén csillog a szemük. És néha gyerekek is, mint a fiú, aki összehajtogatott takarón ült a járdaszélen. Ötödikes lehetett, mellette tankönyv, füzet, ceruza. Míg a papírzsebkendőt árulta, az elhaladó lábak mögött a leckéjét írta.
Mentaárus a főtéren